az egri szőlők és pincék környékén

- Fajcsák Attila -

Az öregek szerint vasárnapokon és egyházi ünnepeken - Úrnapja, Pünkösd, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Szent Anna stb - tilos volt a szőlőbeli tevékenység. Azt tartották, hogy a katolikus nem dolgozik vasárnap, mert a hatnapi munka után a hetediket "az istennek kell szolgálni a templomban". Sokan szombaton csak délig dolgoztak, délután a férfiak pedig pincéztek. Ha mégis előfordult, hogy vasárnap napkelte előtt kiszaladtak a szőlőbe egy kis gyümölcsöt szedni, akkor is a tíz vagy tizenegy órakor kezdődő misére mindig visszaértek. Ha valami mégis munkát vállalt, vagy azért tette, mert nem volt nagyon vallásos, vagy a megélhetése miatt rákényszerült. Azokat, akik megtehették volna, hogy templomba menjenek, de munkára hivatkozva elmaradtak az istentiszteletről, a közösség megszólta. Gyakran előfordult a XX. század elején, hogy a fiatalok el-elmaradoztak a miséről. Ezt a szülők úgy büntették, hogy vasárnap délután sehová nem engedték el őket.

Az év folyamán még több olyan nap volt - néhányról később szót ejtünk -, amikor tilosnak számított a szőlőbeli munka. Így pl. permetezés után 8 napig nem lehetett kimenni a szőlőbe, de nagy kánikula idején sem, mert ha "az egri asszonyok bő szoknyája hozzáért a szőlőhöz, a szőlő megsemmisült".
Egerben a szőlőt - a bő termés reményében - általában növekvő holdálláskor metszették. Ezt a hagyományt a nagy birtokon nem követték. Egyébként a kisebb szőlővel rendelkező gazdák, vagy a szegényebbjei közül is az "egyik hitt neki, a másik nem". Előfordult olyan eset, amikor a metszés idején annak ellenére, hogy napok óta ítéletidő volt, a gazda kiment szőlőjébe néhány tőkét megmetszeni csak azért, mert növekedett a hold. Az öregek ma is egyöntetűen vallják, hogy valaki "hódfottyakor meccett, annak szóevett (szuvas) lett a venyigéje", de ha holdtöltekor csinálta, akkor "meftőtődött" a hordója. Sokan hittek abban is, hogy a nagyon jó borral, vagy többesztendős óborral metszéskor megöntözött tőke ugyanolyan bő termést, magas cukortartalmú szőlőt ad majd, mint amilyenből az a bor készült. Ugyancsak a bőséges termés biztosítása érdekében metszették meg - katolikus módon - a szőlőterület négy sarkán lévő tőkéket. Mások szerint e szokásnak az volt a lényege, hogy a metszést végző ezzel ösztönözze magát a munka mielőbbi elvégzésére. A metszést rendszerint Szent József hetében kezdték, néhány nappal a nyitás után.
A kisebb szőlőterülettel rendelkező gazdák, amikor kimentek a szőlőbe, hozzá sem fogtak a munkához, amíg körbe nem járták a földet. A gazda eközben imádkozott és Isten áldását kérte. A legidősebbek szerint a szőlő körbejárásával az ártó lényeg távoltartását kívánták biztosítani, mások szerint azonban a gazda ilyenkor csak arra volt kíváncsi: milyen a szőlő fejlődése, történt-e lopás, seregély vagy más kártevő állat okozott-e valamilyen kárt.. A nagybirtokon mindezeket a vincellér ellenőrizte.
A szőlőkben tilos volt a káromkodás, a veszekedés és mindenféle erkölcstelen cselekedet. Különösen vonatkozott ez az egyházi tulajdonban lévő szőlőkre. Az öregek szerint ezeket a vallás tiltotta. Úgy vélték, hogy aki a szőlőben valamilyen erkölcstelenséget követ el, annak a "jó isten elveszi a termését". Ezért a nagyobb birtokokon a vincellér, a kisebb szőlőkben pedig a gazda gondoskodott a rendről. AXVIII. században, sőt később is, a városi magisztrátus súlyos pénzbüntetéssel torolta meg a szőlőben történt káromkodást.
Az egri szőlősgazdák és kapások az elemi csapásoktól - főleg a jégveréstől - féltek a legjobban. Különösen gyakori ez júniusban, júliusban. 1798-baugusztusában olyan jégverés volt a városban, amely még a vesszőket is tönkretette, olyannyira, hogy a gazdákat a vihar utáni látvány keserves sírásra fakasztotta. A XIX. század végén nem volt ritka az olyan eset, amikor 4-5 éven keresztül a szőlőkben 30-60%-os kárt okozott a jégeső, de előfordult, hogy a 95-100%-ot is elérte. Még a XX. század elején is a jégkárt tették az elemi csapások közül az első helyre.
A jégverés elleni védekezésnek több módja ismert- A leggyakoribb, amikor imádkozással kérik az égiek segítését a veszély elhárítására. Széles körben elterjedt, és minden bizonnyal régi keletű szokás a különféle szentelményekkel való megelőzés, védekezés. Vihar közeledtekor szentelt barkát és szentelt gyertyát égettek. Néhányan ma is hisznek abban, hogy ha szentelt barkát elássák a szőlő négy sarkában, a jégvihar elkerüli a szőlőt. Mások a feltámadáskor a templom előtt rakott tűzből vittek "szentelt szenet" és azt ásták el a parcella négy sarkában. Egy idős asszony szerint azonban a szőlőterület négy sarkában azért raktak valamilyen tárgyat, hogy a tolvajokat távol tartsák.
Tekintve, hogy a harang is szentelmény, és a harangozás szent funkció, szót kell ejteni a harangozással történő védekezésről. A zivatar, vihar előtti harangozást már évszázadokkal ezelőtt előírta a római szertartáskönyv. A katolicizmus tanai szerint nem a harangnak tulajdonítható a védő funkció, hanem a hívek harangozásra történő reagálásának, amely Istenhez való könyörgésben nyilvánul meg. A nép körében mindez nem ismeretes, csak az, hogy "a harang eltolja a felyhőket". A római szertartáskönyvvel ellentétben voltak olyan vidékek, ahol határozottan eltiltották a harangozást a vihar idején, mert állítólag az vonzotta a villámot, és attól tartottak, hogy a templomba csap.